22. rész - Csődtömeg

Nem gondoltam volna, hogy a karácsony előtti pár hetet nem otthon töltöm, boldogságban, szeretetben és békében. Ezek most jelenleg hiányoznak az életemből. Az elmúlt napot is Perriéknél töltöttem, akik nagyon rendesek, hogy így törődnek velem, rengeteg figyelmet fordítanak rám, amiért rettentően hálás vagyok nekik. Semmi nem változott a múltkori helyzet óta. Igaz, hogy a telefonom már egy teljes napja kikapcsolva hever a sarokban. Nem tudom megszámolni, hányszor csörrent meg vagy éppen csipogott, hogy sms-em érkezett, nem nehéz kitalálni kitől. Néha-néha már erős késztetést éreztem arra, hogy felvegyem, és ennek a következménye az, hogy most az összetörött képernyővel nézek farkasszemet. Muszáj volt valamin levezetnem az indulataimat.

Az éjjeliszekrényre pillantottam, ahol még mindig ott pihent a gyönyörű gyémánt gyűrű. Perrie nem volt hajlandó teljesíteni a kérdésem, nem adta vissza neki a gyűrűt, aminek titkon picit örülök is. Egyre nehezebben bírom a hiányát. Töltöttünk már külön ettől sokkal több időt is, de nem haragban.

Ami a haragot illeti, még mindig mérges vagyok és legbelül nagyon fájnak a szavai, de már nem bírom sokáig. Különben is azt hiszem ebben a szituációban nem én vagyok az, akinek kezdeményezni kell, habár nehéz dolga van, mert nem vagyok hajlandó beadni a derekam.

Lassan felállok az ágyról és a sarokhoz sétálok, ahol helyet is foglalok egy párnán. Kezembe fogom a telefonom, mintha félnék a készüléktől. Feloldom a képernyőt, amin egy számomra nagyon kedves kép díszelgett, ami kb. egy éve készülhetett, itt Londonban szilveszterkor. Csak mi ketten vagyunk a Temze parton. "Pár" sms és "néhány" nem fogadott hívás és egy hangposta üzenet. Nem tudok ellenállni, hallanom kell a hangját, különben beleőrülök. Megnyomom a fogadás gombot és meghallom, azt a kétségbeesett, rekedtes, gyönyörű hangot.

"Szerelmem. Annyi minden van amint mondani szeretnék...talán most a legfontosabb, hogy mindennél jobban szeretlek Titeket. Igen, Titeket, hiszen tudom, amit tudok. Nem is értem, hogy mondhattam ilyet. Nem gondoltam komolyan, csak ideges voltam Nicora. Kérlek szépen Egyetlenem, bocsáss meg nekem. Hiányzik mindened, üresnek érzem magam.. - itt hallottam, ahogy elcsuklik a hangja. - szükségem van Rád. Kérlek, gyere haza."  

Ha tudná, nekem mekkora szükségem van most rá. Egy sípszó, és megszakadt a hangüzenet. Fájt hallani a kétségbeesett hangját. De vajon Ő tudhatja, mekkora fájdalmat okozott nekem? Nem, nem hinném. Újra és újra visszhangzik a fülembe és nem akar még csak halkulni sem. 

A jelenbe való visszatérésemet a csengő hangja okozta. Ráérősen slattyogtam le a lépcsőn, mint aki nem is ajtót nyitni megy. Aki az ajtó túloldalán van, ráér ha idejött, vagy ha nem, akkor meg sajnálom.

Kikukucskálok a kis lyukon, nehogy a végén még 'illetékteleneket' engedjek be, majd a túloldalon egy kócos fejet pillantok meg. 

Nagy levegőt véve kinyitom az ajtót és beengedem a küszöbön álldogáló fiút. 

- Zayn és Perrie nincs itthon. Csak délután jönnek, vásárolni mentek. Ha gondolod megvárhatod őket, én addig ....

- Hozzád jöttem Lara. - szakította meg a kis monológom. 

- Ó.... Hozzám? 

- Igen. Szeretnék kicsit beszélgetni veled. Szeretném tudni, hogy a legjobb barátnőm jól van-e. - lépett egyre közelebb. 

Hogy jól vagyok-e? Ez még számomra is elég nehéz kérdés, mert nem tudom rá a választ. Bármit mondok, nem mondok igazat. Hiszen, ha azt mondom igen, hazudok, ugyanis lassan felemészt belülről a fájdalom, viszont a nemleges válasz mellett sem dönthetek, hiszen semmi fizikai fájdalmam nincs... amit most jobb, ha lekopogok.

- Héj, kicsi lány ugye jól vagy? – már közvetlenül előttem állt, és amint ránéztem már is könnyekben állt a szemem. Ejj, de jó. Már hiányzott az a sok könny, meg a megszámlálhatatlan papírzsebkendők körülöttem. Egyszerűen csak belenéztem Louis szemeiben és ahelyett, hogy az ő kék szemeit láttam volna, inkább smaragdzöld színű drágaköveket láttam, méghozzá tel szomorúsággal. Megrándítottam a vállam, ám ő észrevette könnyeimet, amit hüvelyujjaival le is törölt. – Na, gyere bújj ide! – nyújtotta karjait én meg egyenesen belevetettem magam az ölébe. Nem kellettek szavak, anélkül is megértettük egymást. Ő is tudta, és én is, hogy mi is a helyzet. Kb. félóra múlva már a kanapén feküdtünk és valami hülye filmet néztünk, amikor megszólalt.

- Beszélnetek kéne..ez a helyzet egyikőtöknek sem jó. Te is teljesen ki vagy készülve, hiszen nem tudod elrejti magadról, hogy majd belepusztulsz a hiányában, ahogy ő sem. Kétségbe van esve…tudja, hogy nagyot hibázott.

- Figyelj, ha Ő küldött, hogy beszélj a lelkemre, akkor szerintem már mehetsz is. – pattantam fel hirtelen és az emelet felé vettem az irányt, ahol a gyűrűt megfogtam és a markomba szorítottam. Még egy utolsó csókot leheltem rá és visszamentem Louishoz.

- Nem tudja, hogy itt vagyok. – felelte még mindig a kanapén ülve, halkan.

- Kérlek, ezt add oda neki. – engedtem el erős szorításomból a kis ékszer, majd Louis tenyerébe ejtettem.

- Ugye tudod, hogy most az egyszer nem hoztál jó döntést?! – még mindig teljesen halkan beszélt, mint aki tiszta nyugodt lenne, pedig ő sem volt az.

- Sajnálom.

Majd az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam, ő pedig vette az adást és kiment rajta. Pont ekkor állt meg Zayn éjfekete BMW-je a feljárón, Louis és Zayn mindjárt le is kezelt. Perrievel pedig puszit váltottak, miközben Louis csak lemondóan megrázta a fejét, Zayn száját pedig egy mély sóhaj hagyta el. Perrie felém közeledett, amikor meglátott, hogy még mindig aj ajtóban állok. Nem szólt semmit, csak megölelt, majd egy biztató mosoly után, felmentünk a szobámba, ahol megmutatta miket is vett.

Mire az összes szatyrot kipakolta, az ágyamat ellepte a rózsaszín anyag. Rengeteg babaruha és kistutyi, takaró és kisszoknya.

- Perrie, igazán köszönöm neked, de tudod, hogy nem kellett volna..

- Szívesen vettem. – mosolygott rám. – Figyelj, nem akarom mindig elrontani a kedved, de mi történt? Miért volt itt Louis.

- Nem tudom. – sóhajtottam fel. – Azt mondta, hogy szeretné tudni, hogy mi van velem, én pedig visszaküldtem a gyűrűt. – haraptam el a mondatom végét, hiszen tudom, hogy mi Perrie véleménye erről.

- Jaj istenem… Mi lesz veletek? Nem lehet vége egy ilyen kis butaság miatt. Gondolkozz Lara… itt benn van egy kisangyal – tette kezét a hasamra – akinek szüksége van az apjára. Nem lehetsz ennyire makacs. Gondolkozz, nem veheted el tőle ezt a lehetőséget, egy kis kiborulás miatt.

Igaza volt Perrienek. Ha nem is ezekkel a szavakkal mondta, de igaza van. Önző vagyok.

Harry Styles

Ha az mondom, hogy egy szerencsétlen csődtömeg vagyok, elhiszitek? Már abban a pillanatban megbántam azt a pár szót, amint kimondtam. Egyszerűen elborította az agyam a féltékenység ködje. De ti nem így tennétek, ha a barátnőd nem jelentkezne a nap folyamán, és este csak azt veszed észre, hogy egy ’igen jó barát’ puszilgatja a hasát, ahol hangsúlyozom: az ÉN gyerekem van.

Azt hiszem mindent elrontottam, látni sem akar és szóba sem áll velem. Ami mondjuk teljesen jogos. Nem tudom, mit tehetnék.

Elgondolkodtam már azon, hogy a legjobb haveromhoz fordulok, ami ilyenkor egy időre megold minden problémát, de csak egy időre. Nem találtam túl jó ötletnek, hiszen bármelyik pillanatban történhet valami, és észnél kell lennem. Louis szinte az utóbbi napokba ideköltözött, úgy jár kel, mintha itthon lenne. Most is kopogás nélkül rontott be a szobánkba, ezzel rám egy enyhe szívbajt hozva.

- Haver, azt hiszem baj van. – sütötte le szemeit.

- Mi? Larával van valami? – ijedtem meg, és rögtön felugrottam az ágyról. Könyörgöm, csak ne legyen semmi baja.

- Nem nyugi. Lara jól van… legalább is külsőleg. A szíve viszont darabokban. Ezt Ő küldte neked. – csúsztatott valamit a tenyerembe. Ahogy ujjaimat felengedtem megláttam a kiskarikát, ami a szerelmünket szimbolizálja. Nem akartam hinni a szememnek. Nem lehet ez miatt vége, a mi szerelmünk ennél sokkal erősebb, és ezt bizonyítja a baba is.

- Louis, kérlek mondd azt, hogy még nem vesztettem el…