23. rész - "Akkor haza jössz velem?"

Lara Ross

Már csak egy-pár nap és itt a karácsony, ami nagy valószínűséggel, életem legrosszabb és legmagányosabb karácsonya lesz. Még az sem segít a kedvemen, hogy leesett az első hó, ami csodaszép fehér takarót borít a kinti világra. Bent a melegben az ablakon kinézve nézem az apró hókristályokat, ahogy egyre sűrűbben és szaporábban hullanak. Perrie lent van a konyhában, éppen valamit ügyeskedik, ezért gondoltam én is lemegyek neki segíteni. Legalább vegyék valami hasznomat is. 

- Hm..micsoda illatok. - szippantottam bele a levegőbe. 

- Nocsak, hát Rapunzel is kiszabadult a toronyszobából? - csipkelődött Perrie. Ezzel utalva arra, hogy már napok óta nem dugom ki még az orrom sem az ideiglenes szobámból. Persze tudom, hogy sokáig már nem maradhatok a nyakukon, hiszen nekik is meg kell hagyni a kis magánéletüket, nem szeretnék nekik gyertyatartó lenni. Látszik, hogy igyekeznek, hogy nekem ne legyen kellemetlen, de könyörgöm, ők itthon vannak, én vagyok a betolakodó. Hiába mondták már, hogy nem vagyok terhükre és szívesen látnak, de mégis rosszul érzem magam. Zayn megesketett, hogy legalább az ünnepeket még náluk töltöm, és ha utána is úgy gondolom, hogy mennék, akkor nem állnak utamba. Kifejezni nem tudom, mennyire hálás is vagyok nekik mindezért. 

Hogy hova is megyek? 

Még nem tudom, sokat gondolkodtam már rajta. az a lehetőség is számításba került, hogy a régi kis lakásom tökéletes lesz kettőnknek. Igazából, hiába áltatom magam, hogy majd boldog leszek, én magam is tudom, hogy ez baromi nagy hazugság, saját magam számára is. Hisz, hogy lehetnék boldog a másik felem nélkül?Már lassan 3 napja mióta visszaadtam a gyűrűt, és azóta minden kapcsolat megszűnt. Azóta sem egy nem fogadott hívás, sem egy sms, semmi. Még csak a fiúk sem beszéltek Róla egy szót sem, pedig Niall is járt nálam azóta. Tényleg ennyi lett volna? Véget ért a tündérmesénk, ami rengeteg mindenen keresztülment már, pont egy ilyen kis nézeteltérést nem bírna ki? Én is hibásnak érzem magam, mert túl makacs vagyok a megbocsájtáshoz, de mégis majd belepusztulok a hiányába. 

- Segíthetek? - kérdezem Perrietől, akinek már a hajában is cukormáz van. Mint kiderült, mézeskalácson ügyeskedik. A formák már szépen ki vannak szaggatva, már csak a díszítés van hátra. Addig is egy kicsit elterelődnek a gondolataim. Mindet egyesével szépen kidíszítem, majd ahogy a tálcára rakom, Zayn mindig elcsen egyet, amin csak kuncogni tudok. Viszont Perrie bosszúsan rácsap a kezére, miszerint ez csak karácsonyra lesz aktuális. 

- Akkor én sem kóstolom meg. - teszem vissza a kiválasztott édességet.

- Szó sem lehet róla, tessék - adta Pezz vissza a kezembe a sütit. - Neked szükséged van az energiára, kóstold csak meg! 

- Micsoda diszkrimináció! - mordult fel Zayn, de a hangja játékos volt, tehát nem vettem fel a megjegyzését. Cserében egy nagy vigyort ejtettem felé, miszerint én nyertem ezt a játékot. 

A délután további részét vásárlással töltöttünk, ahová csatlakozott hozzánk Eleanor és Louis is. Már mindenkinek meg volt az ajándéka, csak egy valamin vacilláltam. Mit is tegyek? Mint egy szobor, úgy álltam a kirakat előtt és egy Burberry órával szemeztem. Hiszen annyira szerette volna azt az órát. Végül bementem a boltba és megvásároltam. Ha törik ha szakad, ezt eljutattom Hozzá. Ha kell feladom postán. Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni tőle. De lehet, hogy ő már régen túltette magát rajtam? Hiszen már nem keres, valószínűleg már beletörődött, hogy vége. De én ezt nem akarom. 

Pár nappal később....

Hát eljött a sokak számára várt ünnep. A délelőtt vásárolt fenyőfa csodálatosan tölti be a nappali légkörét a friss illatával. Zayn feladata volt a fa beszerzése illetve a hazaszállítása, a miénk pedig a díszítés. Perrie a létra tetején és pedig adogatom neki az aranyban úszó üveggömböket. Már csak pár dísz van hátra, amikor kinézek az ablakon és egy fekete, túl ismerős Range Rover áll a felhajtóra. A szívem kihagy egy ütemet, amikor megpillantom az éppen kiszálló személyt, ahogy a szél belefúj a hajába. Szemeit kissé hunyorította, ahogy a hópelyhek vele szembe arcába repültek. 

- Hahó! Lara...adnád a csúcsdíszt? - Perrie hangja térített vissza a jelenbe. Kezeim remegni kezdtek, ahogy megszólalt a csengő, de a díszt még sikeresen a szőkeség kezébe adtam. Heves szívdobogással, izgatottan vártam, hogy Zayn kinyissa az ajtót. 

Majd belépett.

- Sziasztok! 

Tekintette rögtön találkozott az enyémmel. Ahogy megszólalt kislányom rögtön heves táncba kezdett hangja hatására. Az utóbbi időben már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, mert egy ideje nem éreztem a mozgását. Ezek szerint neki is csak az apukája hiányzott. Édes Istenem, már több mint két hete, hogy nem láttam Őt. Szemei csillogtak és állták az én tekintetem. Minden megszűnt körülöttünk, csak Ő volt és én. 

Könnyek szöktek szemembe, tett néhány lépést felém, én pedig párat hátrébb. Ahogy meglátta, hogy távolodom, megtorpant. 

- Zayn, azt hiszem nekünk még be kell csomagolnunk egy-két ajándékot. Segítesz? - majd kézen fogva felmentek az emeletre. 

-Lara...Kicsim! - istenem ez a hang. Ez fog a sírba vinni egyszer. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Valahogy muszáj a szívritmusomat szabályozni, mert sokáig ezt így nem bírom. Újra tett pár lépést, de ezúttal most nem mozdultam. Reménnyel voltak teli szemei. Kicsordult egy könnycsepp, amit a hüvelykujjával Ő rögtön letörölt. Az érintése, ahol az ujja és a bőröm találkozott égni és bizseregni kezdett.

- Miért jöttél? – találtam meg végre a hangom. Magam is meglepődtem rajta.

- Sajnálok mindent… nem ezt érdemelted. – fogta nagy kezei közé az enyémet. – Kérlek szépen téged, bocsáss meg. – továbbra is tartottuk a szemkontaktust, az ő szemei is nedvesek voltak.

- Megbocsátani könnyű, de felejteni nem.

Lehajtotta a fejét.

- Kérlek, gyere haza velem. Szükségem van Rátok. – simította egyik kezét a hasamra, ahol kész energiabomba tornázott, lassan szétrúgva a vesém.

Nekünk is szükségünk van Rád. Persze ezt már nem mondtam ki hangosan.

Megráztam a fejem tiltakozásképpen, nemet nem bírtam volna mondani neki. Beletörődően felsóhajtott.

- Kérlek. – hajolt egyre közelebb, a pulzusom hirtelen az egekbe szökött. Szinte már ajkaimra suttogta a szavait én pedig egyre jobban gyengültem el, ahogy a karjai derekamra tévedtek. Magához szorított, én pedig a kezem a mellkasára tettem. Biztos voltam benne, hogy tisztában vele, milyen hatással van rám. – Kérlek! – ismételte meg még egyszer és százszor, ajkai súrolták az enyémet, majd végül bekebelezte. Egybeolvadtunk. Más volt ez a csók, szenvedélyes és tökéletes. – Hiányoztál. – suttogta, miután elváltunk egymástól és homlokát az enyémnek döntötte.

- Te is nekem. – és itt törött el az a bizonyos mécses. Zokogva borultam a nyakába, elfelejtve az utóbbi szörnyű két hetet. Túl leszünk ezen, közösen elfelejtünk minden negatív dolgot. Most már vége, minden rendbe fog jönni. Ugye?

- Shh..ne sírj életem. – a kanapéhoz közeledtünk, ahol az ölébe ültetett és szorosan magához szorított. – Megszakad a szívem, amikor így látlak. – simogatta a hátam. – Kérlek szépen, bocsáss meg nekem..
Még egy darabig ott ültünk csendben és meghittségben, mikor picit már lecsillapodtam, megszólalt. 
- Akkor haza jössz velem? - egy picikét bólintottam.

- Minden elfelejtünk, jó?

Ő is csak bólintott egyet és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.

Segített összepakolni a cuccaimat, majd hosszas ölelkezés után megköszöntem mindent és elköszöntem Perrietől és Zayntől.

- Kellemes Ünnepeket! – kiabált utánunk Zayn. 'Most már az lesz', gondoltam magamban. Az út csendesen telt, izgatott voltam, hogy újra otthon lehessek.

Belépve a házba itt is beszökött az orromba a fenyő illat. A nappaliban ott állt a fenyő, csodaszép pompában. Várt engem haza.

- Tudod, készültem egy meglepetéssel. – vezetett az emelet felé. – Kérlek, csukd be a szemed.