21. rész - "Te csak ne aggódj miattam"

- Itt meg mi folyik? 

Ez volt az a pillanat, amikor az eddigi nyugodt, békés, szerelmes kapcsolatunk mélypontra érkezett, talán a legmélyebbre. Hogy mi is történt? Még magam sem tudom felfogni, képtelen vagyok elhinni, hogy egy kérdéstől ennyi mindent megváltozhat. Nem. Nem az elhangzott kérdéstől jutottunk el odáig, hogy én most épp Perriéknél gubbasztok, egyedül, magányosan, de legfőképp kétségbeesetten.. Egy más kérdés hangzott el annak az embernek a szájából, akire eddig én felnéztem, tiszteltem, mindenkinél és mindennél jobban szerettem. Valami megszakadt bennem, amit nem tudom, hogyan fogunk vagy éppen fogok megoldani. Jelenleg kilátástalannak látom a helyzetemet.

De térjünk is rá arra, hogy mi is történt.

Miközben Nicoval épp elbúcsúztunk egymástól, aki szeretete jeléül adott egy apró puszit a hasamra, Harry megjelent az ajtóban vöröslő fejjel.

Követelte, hogy mondjuk el neki, mi ez az egész.

- Miért puszilgatja ez az ember az én menyasszonyom hasát, amiben az én gyerekem van? – kérdezte fennhangon. - Ó. – változott meg hirtelen a hangneme dühösből gúnyossá. - Vagy éppen nem is az enyém, hanem a szőkehercegé?

Ez volt az a pont, amikor lendületből csattant a tenyerem Harry arcán, aki mintha ettől ébredt volna fel. De már késő volt.

Az, hogy kételkedik bennem, még elviselem, de hogy azt feltételezi rólam, hogy mást gyerekét hordom a szívem alatt, az túllőtt mindenen. Sietősen kutattam a kabátom után és kikaptam a táskám Harry kezei közül. Minél előbb el akartam arról a helyről kerülni, messze Tőle. Már a hotel kijáratánál jártam, amikor sietős lépteket hallottam magam mögött. Tudtam, hogy Ő az, de nem érdekelt.

- Lara. Állj meg. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. – kapta el a karom, de kirántottam magam karjai közül.

- Ne érj hozzám, Harry. Hagyj békén. – ideges voltam, és ha nem lenne egy angyal a hasamban, talán még neki is ugranék. Szeretném őt bántani, úgy ahogy ő bántott engem, mert a szavai okozták nekem az eddigi legnagyobb fájdalmat. Igaz, hogy nem fizikailag bántott, de ez rosszabb volt bármi mástól, mert ez ott legbelül fájt, a szívemben.  –  Utoljára mondom, hogy engedj el! – üvöltöttem rá. Nem ismertem magamra, sosem voltam még ilyen ideges.

- Nem engedlek el ilyen állapotban. Még a végén bajod esik. Kérlek, kicsim! – könyörgött nekem, de ezúttal nem hatottak meg a szavai.

- Te csak ne aggódj miattam. – és beszálltam egy épp arra járó taxiba.

Nem tudtam, hogy hova menjek, kihez menjek. Egy biztos volt, haza nem akarok menni. Belegondolni is rossz, hogy anyám gúnyos arcán ott van az a gonosz vigyor, miszerint Ő megmondta, hogy Harry csak fájdalmat fog okozni. Ott van apám, akivel igaz, hogy tisztáztuk a kapcsolatunkat, mégsem érzem úgy, hogy most számíthatnék-e rá. Végül ott van Ő. Aki most a világon az utolsó, akivel szóba állnék, nem vagyok képes látni Őt. Nem akarom.

Vacilláltam, hogy hova is menjek, Louishoz aki a legjobb barátom vagy Perriehez, aki már szinte a nővérem. Végülis a Perrie-Zayn pároson állapodtam meg, hiszen Louis bármennyire is jó barát, tudom, hogy végül ő szólna legelőször Harrynek, hogy ott vagyok, ezt pedig nem akarom.

Sötét volt már mikor kiszálltam a taxiból. Remegve álltam a küszöbön, azon vacillálva, hogy csöngessek-e. Végülis mikor eljutottam oda, hogy megnyomjam a kis jelzőkészüléket, ami a bejutásomat eredményezheti, kinyílott előttem az ajtó és kis híján Zayn magával vitt. Én is épp olyan meglepődötten és megszeppenve álltam, mint ő. Idáig tudtam magam tartani, itt elszakadt az a kis vékony cérnaszál is, ami eddig visszatartotta a könnyeimet. Zayn nem kérdezett semmit, csak megölelt és betámogatott a nappalijukba, majd szólt Perrienek is.

- Jaj szívem, veled meg mi történt? – ült le mellém Perrie és a hátamat kezdte simogatni, hogy nyugodjak meg egy picit.

- Ha.. Ha..Harry..- zokogtam fel. Minden felgyülemlett düh, harag és megbántottság most jött ki rajtam.

- Shh…Mi történt? Nyugodj meg, oké? – szavai üres fülekre találta, most nem épp voltam olyan állapotba, hogy meg tudjak nyugodni és ezt Zayn is észrevehette.

- Szerintem inkább a faggatózás helyett kísérd fel a vendégszobába, én meg viszek egy enyhe kis nyugtatott.

Perrie így is tett, segített felmenni a lépcsőn, amire most úgy hiszem szükségem is volt. Kimerülten feküdtem le az ágyra, majd pár pillanat múlva Zayn a tiltakozásom ellenére lenyomott egy kis tablettát a torkomon. A szobában csak az én szipogásomat lehetett hallani.

- Kérlek, ne mondjátok meg neki, hogy itt vagyok. – mondtam kicsit később, mikor már képes voltam szavakat formálni. – Nem akarom, hogy tudja, itt vagyok.

Mindketten bólintottak, majd Zayn felállt és kiment a szobából.

- Nem akarlak felzaklatni újra, csak tudd, hogy bármi van, velem megbeszélheted.

- Nem vagyok képes felfogni, ami történt. – már nem sírtam. A könnyeim már elfogytak és fáradt is voltam. – Azt mondta, hogy …

Nem voltam képes kimondani azt, ami Harry szájából hangzott el.

- Nem kell róla beszélned, ha nem tudsz. – simított végig Perrie a karomon. – Szerintem most pihenj le egy kicsit, kimerült vagy. Aludj és meglátod, holnap minden jobb lesz.

Ő sem mondta volna ezt, ha tudta volna mi történt, és most tartok ott, hogy tanácstalan vagyok. Persze álom nem került a szememre, képtelen vagyok elaludni. Hiányzik magam mellől. Az illata, ami mindig bekúszott az orromba; a karjai, amik szorosan szoktak ölelni; a haja, amibe én mindig bátran beletúrhattam és kedvemre csavargathattam; a teste, ami meleget adott nekem; a hangja, ami álomba ringatott és maga Harry. Egyszerre hiányzott és kívántam azt, hogy ne lássam egy ideig, hogy távol legyen tőlem, tőlünk. Még mindig nem értem, hogy juthatott eszébe az, hogy a gyerek Nicotól van, aki a gyerekkori barátom, amit Harry nagyon is jól tudott. Megkérdőjelezte a saját vérét.

Fejem a kezemen pihentettem, és valami törni kezdett. A gyűrűm volt. Az a gyűrű, amit Harrytől kaptam, miszerint hozzámegyek feleségül. Lassan húztam le az ujjamról és forgatni kezdtem. Egy utolsó csókot nyomtam rá és az éjjeliszekrényre tettem. Már jóval bent lógtunk az éjszakában, amikor bekapcsoltam a telefonom, megnézni mennyi is az idő. Hajnali fél 3 volt. Nem értettem, hogy mehetett ilyen gyorsan az idő.

Nem tudom, mikor aludhattam el, de az első napsugárra fel is ébredtem, ami zavarta a szemem. Hiába az alvás, épp olyan nyúzottnak éreztem magam, mint előző nap. Mivel nem akartam senkit sem felébreszteni a szobában maradtam és gondolkodtam.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét a szőkeség. Válaszul csak bólintottam egyet, és ülő helyzetbe tornáztam magam. - Jól vagy?

- Nem, Perrie. Azt kell, hogy mondjam, nem vagyok jól. – hajtottam le a fejem.

- Elmondod, hogy mi történt?

Mindent elmeséltem neki, kezdve onnan, hogy a szüleim megjelentek a házunknál, majd Nicot és hogy vele töltöttem az egész napot és végül Harry kirohanását.

Csak úgy mint nekem, Perrienek is leesett az álla.

- Tessék? Na jó, én eddig is tisztában voltam, azzal, hogy Harry féltékeny típus, de ez már túl sok. Mégis mit képzelt, hogy mondhatott ilyet?

- Megtennél nekem valamit? – néztem rá komoran. – Ezt visszaadnád neki? – fogtam kezeim közé az apró kis ezüst gyűrűt, ami nekem rengeteget jelentett, de most úgy érzem, ezt a tulajdonságát elvesztette.

- Mit akarsz tenni? – ijedt meg hirtelen. – Ugye, nem akarod elhagyni?

- Nem tudom.