18. rész - Megbocsájtani könnyű, de felejteni nem!

Sziasztok!
Hát jó régen írtam már ide a részek elejére. Először is nagyon nagyon szépen köszönök minden visszajelzést. Legyen az komment ( mondjuk abból nem érkezik sok), feliratkozás, ami már 23!!!! fő és az oldal megjelenítés is, több mint 6000. Nagyon köszönööm Nektek!
Továbbra is szeretnélek megkérni Titeket, hogy hagyjatok magatok után nyomot, bárhogyan! :)
Úgy érzem, az előző rész picit lapos lett, ezen szeretnék javítani a mostanival. Nem tudom megítélni, milyenre sikerült, azt hiszem rövid lett...Vélemény? :)
Jó olvasást kívánok!
Sophie.xx


Úgy látszik az utazás már keményebb feladat számomra most, mint máskor. Sokkal de sokkal fáradtabb vagyok, mint kellene. Jó végre itthon lenni. Tudom nem egészséges a terhesség alatt kávézni, de úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem jutok koffeinhez belepusztulok. Alapjáraton utálom a kávét, de mióta egy kisgömböc van a hasamba megváltozott az ízlésem. Talán egy kisadag energialöket nem fog megártani. Ezért megkértem a bajtársamat, szöszi Horan személyében, hogy kísérjen el a reptér büféjébe, ezzel fedezve engem Harry előtt, miszerint én kísérem őt, és nem fordítva. A pultos lány furcsán nézett rám, miután kikértem egy rövid espresszót, amit rövid idő alatt el is tűntettem. Addig minden okés is volt, amíg az ablaküvegen keresztül meg nem pillantottam Harryt, akinek a szemei szikrákat szórtak. Szólni nem szólt egy szót sem, de éreztem, hogy erősen vissza kell magát fognia, hogy a megjegyzését magában tartsa. Csak csalódottan megrázta a fejét, miszerint nem tetszik neki az előbbi cselekedetem. Elgondolkodtam azon, hogy megrántsam-e a vállam, de úgy gondolom ez nem lenne vele szemben fair, hiszen ő csak jót akar nekünk. Szerintem tisztában vele ő is, hogy mostanában eléggé felvágták a nyelvem, amit én sem érek, miért így van.

Miután "könnyes" búcsút vettünk a fiúktól és mindenki szétszéledt a saját útjára, mi is haza indultunk. Az út csendesen telt, néha mindkettőnk felhozott egy-egy sztorit a turnéról, ami eszünkbe jutott és csendben somolyogtunk rajta.

- Emlékszel, milyen kíváncsi fejet vágtak a fiúk, amikor közöltük velük, hogy kislányunk lesz? - és mintha látta volna maga előtt, elmosolyodott.

- Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni, hogy képesek voltak összeveszni azon, melyikük legyen majd a keresztapja. - nem hiszitek el, de majdnem verekedés lett a vége.

Az utca elejétől a szememet folyamatosan a házunkon tartottam, ami már annyira hiányzott. A terrakottás szín, a zöld fű, a kert minden.. Lassan megérkeztünk a házunk elé, ahol egy nem várt, mégis ismerős ezüstszürke Ford autó állt a felhajtón, ezzel megakadályozva minket a behajtásban. Harry megállt az út szélén, és kiszállt az autóból, hogy udvariasan üdvözölje a vendégeinket. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy kiszálljak-e vagy inkább használjam ki az alkalmat a menekülésre és húzzak a világ másik felére.

Végülis Harry kinyította az én oldalamon is az ajtót és kisegített. A fenébe is a túlzott udvariasságával.

- Csak nyugalom. - észrevétlenül súgta a fülemhez ezt a pár szócskát, amivel egyáltalán nem tudta most elérni a hatását. Vagya azért, hogy leplezze magát vagy csupán csak szeretettből pár puszit is hagyott rajtam.

Lassan lépdeltem a látogatóink felé, akik türelmetlenül álltak már az ajtóban. Közben kislányom is felébredt és reggeli tornagyakorlatába kezdett.

Nem tudtam, hogy mit is kellene csinálnom. Kezdeményezzek én, vagy csak sétáljak el melletük? Végülis annyiban maradtam, hogy intettem nekik egy "Sziasztok"-ot és beléptem az ajtón. Miután elhaladtam anyám mellett ő elkapta a csúklóm és maga felé fordított.

- Mégis mikor akartál nekünk szólni édes kislányom? - egy csöppnyi kedvesség sem volt hangjában. Elszomorított a tudat, hogy egyáltalán nem hiányoztam neki. Próbáltam közömbös arcot vágni a dologhoz, de a gombóc a torkomban egyre kezdett növekedni. Harry és apám a kezeiket a miénkre rakták és szétválasztottak minket. Tovább sétáltam a nappali felé, ahol leraktam a táskámat és ráérősen felsétáltam a szobánkban. A látszatot fent  tartani közel sem volt olyan könnyű, miszerint teljesen nyugodt vagyok, mint hittem. Felérve a szobánkba hangosan be akartam csapni az ajtót, ezzel jelezve, hogy nem érdekel senki, de a várt csapódás elmaradt, helyette egy hangos szisszenést hallottam csak. Odakaptam a fejem és apa őszülő haját pillantottam meg.

- Nem gondoltam volna, hogy a terhesség ennyi energiát rejtett beléd. - tenyerét orrán tartotta, ami azt bizonyította, hogy az ajtó valószínűleg találkozott vele.

- Jaj, ne haragudj, csak ... - nem tudtam befejezni a mondatot, a bocsánat kérésem spontán volt, nem tudom, mivel fejezhettem volna be.

- Szánnál rám egy kis időt? - kérdezte halkan, majd leült az ágyra míg én továbbra is a szoba közepén álltam. Válaszként bólintottam egyet. - Tudod, először is gratulálni szeretnék nektek. Nagyszerű dolog, ami veled történik, és egy életre szóló kincs, akár csak olyan mint te.

- Apa, kérlek..nem kell a... - megint nem fejezhettem be a mondandóm, most pedig azért mert ő szakított félbe.

- Tudom, hogy azt hiszed nem érdekel mi van veled, de kicsim szeretném ha megbeszélnénk a kapcsolatunkat. - leültem mellé az ágyra és figyelmemet neki szenteltem. - Tudom, hogy az elmúlt években nem úgy viselkedtem, mint ahogy egy apának kell, mindenben egyetértettem anyáddal és nem álltam ki melletted még akkor sem, ha igazad volt. - bólintottam egyet, ahogy visszaemlékeztem az ilyen veszekedésekre. - Rettentően sajnálom az összes elkövetett hibám. Kislányom, szeretnélek visszakapni. - hangja elcsuklott, és késztetést éreztem arra, hogy megfogjam a kezét.

- Nekem is hiányzol, apu. - hullott ki az első könnycsepp - de ne kérd tőlem, hogy egy pillanat alatt felejtsem el a múltat, mert erre képtelen vagyok.

- Nem kérek ilyet, csak annyit, hogy bocsáss meg nekem, kérlek szépen. - az ő szeme is könnyes volt már.

-Szeretlek apu. - bújtam bele az ölelésébe és olyan jó érzés volt hosszú évek után újra az apám karjaiban érezni magam. Nem is emlékszem rá, mikor volt az utolsó ölelésünk, talán évekkel ezelőtt..

- Én is szeretlek kincsem. Én is - motyogta bele a hajamba.

Idilli pillanatunkat Harry szakította meg, aki a látványtól lefagyott az ajtóban. Majd amikor leesett neki, elismerő és mintha megkönnyebbült mosoly jelent volna meg az arcán.

- Azt hiszem, itt már minden rendben van. - jött oda mellénk. - Ennek igazán örülök.

- Harry, tudom, hogy te melletted van a legjobb helyen, legyetek nagyon boldogok. - kezet fogtak, majd vállon veregette apán Harryt, engem pedig megpuszilt. Épp a szobát akarta elhagyni, amikor a csengő újra megszólalt.

Pár pillanat múlva anyám rohant be a szobába nagy lelkesen engem keresve, miszerint egy kedves ismerősöm vár engem. Engem? És anyám, mitől ilyen lelkes?.. Hát nem tudom, mire vagy inkább kire számítsak...