14. rész - Aggódalom

Harry szemszöge

Hogy milyen érzés az, amikor közlik veled, hogy a szerelmed és a gyermeked, az életed értelmei beszorultak egy nyamvadt liftbe, azt senkinek sem kívánom. Főleg úgy, hogy tudom, Lara mennyire szorong a bezártságban és mindenhol képes bepánikolni. Ezért is szinte hurrikánként futottam az illetésekhez, hogy minél előbb szabadítsák ki onnan. Idegtépő perceket éltem át, amíg kinyitották az ajtót. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy fordulhat elő egy ilyen 5 csillagos szállodában, hogy elromlik a lift. Idegesen nyomkodtam a telefonom, hátha sikerül velük beszélnem, de gondolom nem volt térerő a kabinba. Egyszer csak egy kattanás és a lift földet ért. Hiába próbáltak nyugtatni, mindenkit félrelökve furakodtam előre, hogy minél előbb a karjaimba tartsam, de csak azt láttam, hogy ott ül a földön eszméletét vesztve, homlokán izzadságcseppekkel. Még így is gyönyörű volt. Megijedtem. Odarohantam hozzá, az ölembe kaptam, majd a kocsihoz rohantam vele. Nem foglalkoztam a többiek „inkább hívjunk mentőt!”, meg „nyugodj meg!” mondataival. Egyetlen egy cél lebegett előttem, hogy mielőbb biztonságba tudjam őket. Óvatosan vezettem a kórházig, majd onnan újra egyedül maradtam a kétségeimmel. Nem vigyáztam rájuk, megint nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Az orvosok elvették tőlem, majd a vizsgálóba vitték, ahova én nem mehettem már be. Hogy ideges voltam-e? Az nem kifejezés. Pár perc elteltével Perrie és a srácok is megjelentek. A szőkeség arcán könnyek csillogtak, nem mert rám nézni. Nem értettem a viselkedését, habár kinézem Perrie-ből, hogy magát okolja a történtek miatt.

- Héj, veled minden oké? – mentem oda egy tőlem távol lévő széken ülő lányhoz, aki lehajtott fejjel nézegette a cipője orrát. Megérintettem a vállát, amitől kicsit összerezzent.

Csak egy halovány mosoly jelent meg az arcán.

- Harry, én annyira sajnálom..- megremegett a szája, majd könnyek hada lepte el az arcát. – Az én hibám, ha nem rángatom be abba a hülye liftbe, most nem vagyunk itt..- zokogott, én pedig késztetést éreztem arra, hogy átöleljem. – Ne haragudj rám!

- Pezz. Hé.. nyugi. – simogattam a hátát, amitől megnyugodni látszott. – ez nem a te hibád, nem tudhattad, hogy elromlik az a hülyeség.

A folyosó végén megjelent az orvos, aki mikor megérkeztünk kikapta a kezemből. Ősz haja feje tetején kócosan állt össze-vissza, szemüvege le volt csúszva az orrára. Ahogy közeledett felénk, bennem egyre nagyobb lett az aggodalom, meg persze szerettem volna tudni is, hogy, hogy vannak.

- Elnézést Uram. Beszélhetnénk? – hívott félre a doktor. Hangja nagyon hivatalos volt, ami még jobban megijesztett. Csak bólintottam egyet majd beinvitált az irodájába. Hellyel kínált én pedig elfogadtam az ajánlatát, hiszen ahogy telt az idő, én egyre idegesebb lettem. – Szóval..- kezdte. - A baba és a mama is jól van, nyugodjon meg. – belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki. – De kérem, úgy vettem észre, hogy a kisasszony állapota eléggé labilis. Bármikor felszaladhat a vérnyomása, ami nem vezet sok jóhoz. Most is ez történt, valószínűleg a pánik miatt. Ha lehet, akkor kerülje a stresszes helyzeteket, mert ez a babának sem tesz jót. Azt megtudhatom, hogy hányadik hétben tart?

- Pppersze…- dadogtam. – A 27. hétben vagyunk… de doktor úr, akkor most jól van? Bemehetek hozzá?

- Értem, akkor egy hét múlva, ha szeretnék, csinálhatunk egy ultrahangot, amiről megállapítható a baba neme… persze, csak ha akarják tudni. – tolta fel a szemüvegét, majd a papírjait nézte. – ha szeretne, akkor most bemehet hozzá, nyugtatót kapott, abból is a gyengébbig fajtát, de valószínűleg a mai napot átalussza.

- Hol találom? – és már álltam is fel a székről. Az orvos készségesen mutatta az utat a kórterem felé. Örültem neki, hogy privát kórtermet kapott, nem szerettem volna, ha mások zavarják. Beléptem az egyhangú fehér kórterembe, ahol ott feküdt az ágyon, és habár be volt takarva, mégis így is látszódott a domborulat a hasán, ami büszkén jelezte nekem, hogy ott igen is van valaki. Nem is akárki. Közelebb lépdeltem hozzá, csendben az ágya mellé húztam egy széket és leültem. Kezeim közé fogtam az ő kiskezeit, amik szinte elvesztek az én tenyeremben. Rossz volt így látni, ez az egész elkerülhető lett volna. Később benézett hozzá Perrie is, aminek különösen örültem, hiszen így megnyugodhat egy picit ő is, hogy nincs nagyobb baj. A látogatási idő utolsó órájában még a fiúk is bekukucskáltak, de nem jöttek be, nem akartak zavarni. Mivel szerettem volna tudatni velük a helyzetet és egy-két telefont is el kellett intéznem, óvatosan felálltam és egy hosszú homlokpuszi után elhagytam a szobát, megígérve neki, hogy rögtön visszajövök. Kilépve a korteremből 3 kíváncsi szempárral találtam magam szemben.

- Zayn üzeni, hogy ne haragudj, hogy nem maradt itt, de vissza kellett neki vinni Perriet a szállodába, szegény kicsit ki van borulva. – továbbította az üzenetet Liam.

Miután elmeséltem a srácoknak a helyzetet szépen lassan ők is távoztak, de persze Louis nem bírta ki, hogy ne menjen be hozzá. Igaz, hogy nem töltött bent többet pár percnél, épp csak köszönt neki és jobbulást kívánt. Igazán örülök annak, hogy Louis Larát úgy kezeli, mintha a húga lenne. Tudom, hogy bátran számíthatnak egymásra és fontos mindegyiknek a másik jóléte.

Volt egy dolog, amiben viszont nem tudtam dönteni. Vajon felhívjam a szüleit vagy sem? Hiszen még azt sem tudják, hogy unokájuk lesz, hacsak nem az újságokból tudták meg. Lara nem ápol túl szoros viszonyt a szüleivel, amit teljesen megértek, hiszen az anyja ott tett neki keresztbe ahol csak lehetett, nem mellesleg engem sem csíp nagyon, miszerint csak a rosszat hozom a lányára.

Úgy döntöttem, hogy egyenlőre nem gondolkodom ezen, majd megbeszélem Larával, hogy mit szeretne. Anyut viszont muszáj volt felhívnom, ami szintén nem volt könnyű menet. Vagy negyed órán keresztül nyugtattam, hogy semmi komoly baj nincs, nem tágított így holnap érkezik az első géppel. A lelkem mélyén örülök neki, hiszen tudom, hogy Larának is szüksége lesz rá, meg persze nekem is. Miután lebeszéltem a dolgokat, visszaindultam volna a szobába, ha egy nővér nem éllít meg.

- Sajnálom a látogatási idő lejárt, jöjjön vissza holnap. – mit ne mondjak, nem éppen a jómódorról volt híres a nő. Erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyek semmilyen megjegyzést, egyszerűen csak ott hagytam és egy orvost kerestem.

Megbeszéltem az ügyeletes dokival, hogy had töltsem bent az éjszakát, és mivel, gondolom látta rajtam, hogy nem tágított engedélyt kaptam rá.

Gyorsan még leszaladtam a büfébe egy kávéért, majd a nővérpult előtt elhaladva egy gúnyos mosolyt küldtem a nővér felé. Kölcsönösen kedveljük egymást.

Már sötétedett kint, ezt az is bizonyítja, hogy a szobában félhomály uralkodott. Visszaültem a székre, majd a fejemet az ölébe hajtottam és puszikkal halmoztam el a csöppségünket. Éreztem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek lesznek, majd mély álomba merültem, amiből pár óra múlva egy lágy érintés ébresztett fel. A nyakam alig bírtam megmozdítani, de rögtön éber lettem, amint megláttam Lara csillogó szemeit. Az falra pillantva az óra fél hármat mutatott. Még nem volt teljesen magánál, gondolom most múlott el a nyugtató hatása. Kicsit nyöszörgött, mire én felálltam és odahajoltam hozzá.

- Shh, itt vagyok… aludj csak tovább. – simogattam a haját, mire közelebb húzott magához, én pedig befeküdtem mellé az ágyba.

- Jól van? A baba… – hangja gyenge volt, ha egyáltalán beszélhetünk hangról. Épp, hogy csak suttogott.

-  Minden rendben van… neked viszont pihenned kell. – egy mély sóhajt hallatott magából, majd már csak újra egyenletes szuszogását hallottam.